Búcsú a régi ifistától

1968-ban vagy ’69-ben történt, hogy a kisalagi ifjúsági csapat remeklő csatára mesterhármast lőtt (vagy csak kettőt? S ki ellen is? A részleteken hajlamosak vagyunk átugrani, ami csak akkor tűnik fel, amikor már nincs kitől megkérdezni…), s a meccs végén a pályáról levonuló ifjoncot a melegíteni induló felnőttgárda első számú gólfelelőse, az ifjabbik Hajdú Pista - ma már Pista bácsi, ma már idősebbik… - süvegelte meg egy-két biztató szóval. Az egykori focistanövendék pedig még góljainál is büszkébb volt e dicséretre... S mert a futballpálya szentély volt, az ott szolgálatot teljesítő szentekkel, egy-egy anekdota, emlék minden napra akad a labda és a labdarúgók iránti szeretetről, tiszteletről: pocsolyákból gólokat lövő ellenfélről, szemfüles kosdi találatról, derbiről az acsai völgyben, a veretlenül érkező őrbottyáni ifik legyőzéséről, komolytalan játék miatt 15-0-nál lefújt meccsről a Csomád ellen, ahol még a folyton kiállított későbbi sógor is betalált…

Ám az a beteg ketyegő, a féléves szívszanatóriumi gyógykezelés kiskamaszként Sopronban, a magas vérnyomás - nem kecsegtethetett komoly sportpályafutással. Kisalagon is csak két év adatott, ki tudja már, leigazolva-e vagy anélkül, feketén - aki megfordult már a focivilág alsó bugyraiban, tudja, miről van szó. Mint ahogy egész biztosan „svarcban” öltötte fel 15 évesen egy mérkőzés erejéig a Vízművek mezét is a BLASZ-ban, hogy ott - újabb adoma - pontosan csavarja azt a szabadrúgást az őt csapattagsághoz juttató kedves szomszéd, áldott emlékű atyai jó barátja homlokára, hogy mi más: bombafejesgól szülessen.

A betegség alattomosan, feltűnés nélkül végezte dolgát; a focitól is inkább a munka-családalapítás ismert koreográfiája vonta el, hogy a labda iránti rajongással már utódját fertőzze meg az éppen feloszló kisalagi csapat pályáján, a felújított fóti lelátókon, a Népstadion kettős rangadóján, az Üllői úton - vagy az MTK Intertotó-meccsén, s a Vasas ifjúsági tornáján. A régi ifistának pedig hébe-hóba maradt a vállalati kispályás játék, túl negyven éven és száz kilón feldöcögve fia szögletére, hogy sutábbik lábával még utoljára szerezzen gólt „komoly meccsen”. A fiú eközben, ha nem is ügyetlenül, de apjánál darabosabban és kevésbé gólérzékényen, ám nem múló lelkesedéssel szállt be negyed- és félórákra a fóti ifibe, majd az újjászülető kisalagiak tartalékcsapatába - hogy aztán tollra, füzetre, fotómasinára cserélje stoplisát, majd együtt nézzék, az időközben megérkezett unoka hogyan bűvöli mindkettejüknél tehetségesebben a pettyest a fóti lurkók csapatában... S hogy hárman, a három nemzedék azonos nevűi, együtt járják a környező pályákat, Kisalagon, Fóton, s a riválisok otthonában.

Tavaly március elején a műfüves váci játéktérre kísérték a fóti csapatot. „De sokat kell még idén Vácra járni” - mondta, két, akkor még az anyaméhekben fejlődő unokájára gondolva. De élete hűséges társát már két nappal később lábtöréssel kísérte a város kórházába, majd a vizsgálatokra, hogy ugyanezt a tortúrát még egyszer végigjárják, mialatt a várva várt két apróság is megérkezett. S jött december, az utolsó hónap, az első rosszullét, amikor már vele sietett a mentő a váci kórházba, majd utoljára még egy hét otthon, a családdal, ádventtel, a gyógyulás reményével - s végül az utolsó út Vácra. Ahonnan már nem volt visszatérés: a mindennél hatalmasabb bíró hármat fújt sípjába - négy nappal Karácsony szentestéje előtt a régi ifijátékos meccse véget ért…

Már nem láthatja a pici unokákat felcseperedni, a futballistapalántát alakulni, csiszolódni - s az újságírót élete legkeservesebb, legfájóbb írása fölött görnyedni. A tavaszi kezdő sípszónál már nem ül a kisalagi padokon, a fóti betonlépcsőkön, nem támasztja a korlátot az ellenfelek pályája mellett a Pilisben, az Alföldön, a gödöllői dombok között.

De mi tudjuk, drága Édesapám, hogy Te mindörökké, mindenütt ott vársz majd bennünket az áldott, girbegurba zöld gyep szélén. Csak elindulni, nélküled - az lesz pokoli nehéz...

Luzsicza István