1945 után a jól ismert társadalmi változások mellett épült újjá a sportélet Magyarországon, így Fóton is. Helyi politikai döntések is hozzájárultak a Fóti SE erősödéséhez: az egyesület a ’40-es évek végén átmenetileg a kisalagi csapattal, majd a következő évtized legelején a Fóti Testvériséggel egyesült, s néhány évre a Fóti Községi Sportkör nevet vette fel. Közvetlenül a háborút követően még az országos harmadosztályt jelentő területi bajnokságban szerepeltek focistáink, így az FSE ellenfele többek között Almásfüzitő, Balassagyarmat vagy a komáromi vasutascsapat volt: utóbbi színeiben még ifjú titánként lépett - két bátyjával együtt - a régi fóti pálya gyepére az Aranycsapat későbbi balszélső-zsenije, a 43-szoros válogatott Czibor Zoltán. A régi pálya kitétel sem véletlen: 1948-ra megépült az egykori Károlyi-birtok részét képező faiskola helyén a sportcélra sokkal alkalmasabb (ma is ugyanott álló) új játéktér.

A közigazgatási rendszer átszervezése - a megyerendszer bevezetése - a bajnoki küzdelmeket is érintette: 1951-ben indult a megyei bajnokság. Az első szezon a kétcsoportos első osztályban érte a fóti csapatot, innen azonban két év után kiesett a megyei másodosztályba a lila-fehér alakulat, ahová csak 1957-ben sikerült ismét visszakerülni, majd rapszodikus évek után 1962-ben ismét a búcsú következett (bár három esztendővel korábban még ezüstérmet szerzett a gárda). De nemcsak száraz adatokból állt e bő évtized, kitérünk a labdarúgókra is – főleg, mivel több olyan játékos öltötte magára ekkoriban a fótiak mezét, akiből legalább helyi szinten legenda lett, mások pedig egyenesen az NB I-ig vagy NB II-ig vitték.

Így a csapatot egy évtizeddel később már edzőként irányító Koczó József a Ferencváros, Laukó István és Forgács József az Újpest kötelékébe tartozott (még ha többnyire az ifjúságiak vagy a tartalékok között számoltak is velük), míg a kapus Gyetván József a Szállítókban, Szabó (Kulacs) Sándor pedig a Pécsi Dózsában fordult meg. NB I-es (és válogatott!) pályafutását követően a kisalagi focihistóriában már bemutatott Kisalagi (Wohlram) János is az FSE-ben akasztotta szögre a stoplist, hogy később átvegye a csapat edzését. A csapatban megfordult további játékosok közül a teljesség igénye nélkül említjük meg Forgács István, Bóri Ferenc, Elek György, Balla (Podmaniczky) János, a kapuvédő Gáspár Zénó és Hőgye István, a másik két Szabó (Kulacs)- fivér, Ferenc és László, valamint a többször is házi gólkirályságig jutó Korecz Ferenc és Kóczián István nevét. A trénerek közül Stevkó Istvánt és Dobos Jánost lehet kiemelni, s a korszak legendás alakja volt a csapat mellett intézőként szolgáló Kaszner Ferenc is.

A felsorolt játékosok egy része az évtized elején még az ekkoriban bombaerős ifjúsági csapatot erősítette: a fiatalok 1953-ban százszázalékos teljesítménnyel, 110-2-es gólaránnyal nyertek bajnoki címet - e helyütt kell szólnunk többek között Juhász (Vastag) Jánosról, Dudás Sándorról, a Skribek-fivérekről: Ferencről és Józsefről, valamint a külföldre távozott Mányi Istvánról. A csapat szállításáról a teherautós támogatók, Cseri János és Papházi János gondoskodtak a hosszabb utak során, de a közelebbi ellenfelekhez kerékpáron vagy lovas kocsikon jutottak el a játékosok. A magyar történelem tragikusan szép 1956-os évét két okból is ki kell emelnünk az FSE-ről szólva: ekkor került ide Pektor József, aki majdnem ötven éves koráig játékosként (sőt, hatvanon fölül még mindig az öregfiúk oszlopos tagjaként), majd később és elnökként is szolgálta a Fóti SE-t, s akinek nevét építészi és közéleti tevékenysége folytán nemcsak a szurkolók ismerhetik.

Másik nevezetes fóti focieseményünk ’56-ból a májusban lejátszott nemzetközi barátságos mérkőzés: csapatunkhoz (még ha a „baráti Csehszlovákia” képviseletében is) a felvidéki magyarok alkotta Párkánynána csapata érkezett, majd távozott győztesen. Az ’50-es években az újpestiek NB I-es csapata is kilátogatott Fótra - kétszer is -, amely római katolikus templomunk felújítását szolgálta (a kor ismeretében ez meglepő ok, ám a focikedvelő Schaub Zoltán plébános legyőzte a történelmet), s a két mérkőzés a felajánlásokkal együtt 450 ezer forint bevételt hozott! Pektor József elnökségén kívül Gárdonyi Géza, Dobos János és Bánhegyi József jegyezhetjük még fel, mint az egyesület irányítóit, ami már átvezet az 1960-as, 1970-es évekre. 1965-ben ismét településünk vendége volt az Újpesti Dózsa a kor meghatározó magyar játékosaival, Göröccsel, Benével, Noskóval, Káposztával - s bár a számszerű eredményt a feledés jótékony homálya fedi, az biztos, hogy a papírforma nem borult fel...

E korszakban továbbra is a korábbi hullámzás jellemezte az FSE szereplését, azzal az adminisztratív változással, hogy a megyei első osztály alatt megszűnt a másodosztály, így a legfelsőbb regionális szintről ki-kieső csapatunk olykor a területinek vagy járásinak keresztelt bajnoki divízióban vívta csatáit. Ezekben az években a legjobb helyezéseket a megyei első osztály 1969-es 9., majd ezt felülmúlva az 1972. év 7. helye jelentette; az eredmények elérésében elévülhetetlen érdemei vannak a gólerős Fonódi Pálnak, aki majd’ minden szezonban eljutott 10 találatig (legjobb évében, 1969-ben 15-ször köszönt be az ellenfeleknek), s ne feledkezzünk meg Papp Tiborról sem, aki ’72-ben 20 alkalommal zörgette meg a hálót.

Csak válogatva a korszak további neveiből, tegyünk említést Dobos Istvánról, Márkus Lászlóról, Demján Józsefről, a többi Fonódi-testvérről: Jánosról, Lászlóról és a kapus Istvánról, valamint a Diósiakról: Györgyről, Zoltánról és Péterről. A viszonylag sikeres éra után a ’70-es évek végére - az 1977-esmegye-egyes „villámlátogatás” kivételével - már ismét a területi és a járási bajnokságokban találhatjuk az együttest, s csak 1979-től, a téesz-idők kezdetével stabilizálódik az FSE helye a megyei első osztályban - hogy aztán a rendszerváltás utáni flörtölés a profizmussal elvezessen a „véráztatta” jelenbe.