Vácrátóti KSE - Fóti SE I.  2:0 (2:0)

Fót: Berényi - Nagy F, Erdész, Csifári - Szatmári, Hibó - Báló (Török), Tóth B (Ernyes), Czill (Orosz) - Tóth Zs. (Puskás), Barna (Cutka)

Gól: -

Sárga lap: -

Piros lap: -

A Vácrátóti csapat nagyon megerősödött a télen, és miután az őszi nyitányon is egy nagyon nehéz /bár győzelemmel végződő/ meccset játszottunk velük, egészen biztosra vehettük, hogy nagyon nehéz dolgunk lesz.

Ennek ellenére a mérkőzés álomszerűen indult számunkra: Hamar felvettük a ritmust, és onnantól minden a mi szájízünk szerint alakult. Sikerült átvennünk a játék irányítását, és az első nagyobb helyzetek is előttünk adódtak. Előbb Barna megpattanó, majd Báló éles szögből leadott lövésétét védte bravúrral a Vácrátóti kapus, és több másik helyzetünknél is csak nagyon kevés hiányzott a gólhoz.

Szerencsére a sok kihagyott helyzet nem bosszulta meg önmagát, mert hátul nagyon szervezetten védekeztünk, esélyt sem adva a hazaiaknak. Egy ideig. De az első félóra után jött a holtpont.

Sajnos miután sokáig fölényben játszottunk, és rájöttünk, hogy van keresnivalónk, túl nagy rohanásba mentünk bele. Ennek köszönhetően nem sokkal a félidő vége előtt lekontrázott minket a Vácrátót, és milyen az élet: Az első kapulövésükből megszerezték a vezetést. 1:0

Majd ahogy lenni szokott, kihasználták a pillanatnyi zavarodottságunkat, és szinte perceken belül megduplázták az előnyt. Hibó rántotta le szabálytalanul az ellenfél csatárát a tizenhatosunkon belül, és a megítélt büntetőt magabiztosan lőtték be a hazaiak. 2:0

A játékrészből hátralévő öt percre teljesen megzavarodtunk, a kapu elé szorultunk, és úgy tűnt, hogy akár még tovább is nőhet a Vácrátóti csapat a előnye. De azért nem volt minden papsajt, meg a szünet is nagyon jókor jött.

A szünetben szemlátomást sikerült rendet rakni a fejekben, mert a mérkőzés kezdetén látott támadó szellemű Fót tért vissza a pályára, és bár túlzás azt állítani hogy a kapu elé szögeztük a hazaiakat, ismét előttünk adódtak hatalmas lehetőségek a szépítésre. Ez a fiatalos lendület egészen Barna viccerben való elcsúszásáig tartott.

Ez egyfajta lelki fordulópontnak is vehetjük: Innentől kezdve teljesen szétesett a játékunk, és abszolút semmi veszélyt nem jelentettünk az ellenfél kapujára. Mivel erre a hazaiak sem voltak igazából képesek, a játékrész nagy része a középpályán történő vagdalózással telt el.

A hajrára viszont /főleg fejben/ teljesen elfáradtunk, a Vácrátót hatalmas nyomás alá vette a kapunkat, és csak Berényi bravúrjainak köszönhettünk, hogy a végéig nem nőtt tovább a különbség. A sípszó ezúttal is nagyon jókor jött.

Csalódottak lehetünk, de azért nem kell nagyon tragikusan felfogni a dolgokat. Sokáig partiban voltunk egy jóval erősebb ellenféllel szemben, /sőt kicsit le is voltak focizva/ csak nagyon pechesek voltunk, ennyi. Ha mi lövünk két gólt az elején /amire minden lehetőségünk meg is volt/, akkor valószínűleg máshogy alakul a mérkőzés. Aztán a második félidőben meg már a játék sem ment, de azt beláthatjuk: Vannak mélypontok, nem játszhatunk állandóan fantasztikusan /vagy ha igen már rég nem ebben az osztályban lennénk/, a két bekapott gól pedig természetszerűen összetört minket.

Szóval nincs baj, /egyébként is ami nem öl meg az erősebbé tesz/, tanulni kell a vereségből és hazai pályán "bosszút állni" a Tápiógyörgye ellen, méghozzá a vélhetően fantasztikus szurkolótáborunk előtt. Ennyi.

Hajrá Fót!